Raku 4.

Roky 4. vagy Cápa 3. (bocs, Markos-Nádason meg Boncz Gézán nőttem fel…), szóval itt a rakus sorozat következő epizódja. Ahogy magával a kerámiával, a rakuval is azonnal szerelembe lehet esni, velem is ez történt már az első alkalommal. A korábbi élményeimről ITT lehet olvasni. Alapvetően én eddig is csak ismerkedtem ezzel a dologgal, volt lehetőségem több helyen is kipróbálni (erről majd még lesz szó bővebben egy későbbi bejegyzésben), és szép lassan haladok előre, már nem csak résnyire van nyitva ez az ajtó, hanem be is kukucskáltam. Aki velem tart, azzal mélyebbre ások rakuzás témában.

A nyári raku tábor három napos volt, már ettől teljesen oda voltam, hogy mennyi minden történhet ennyi idő alatt, hiszen eddig csak egynapos szeánszokon vettem részt. Sajnos nem sikerült túl sok tárgyat gyártanom, azok jó része is egy délután alatt lapmunkával készült szappantartók lettek, meg néhány régebben korongolt tárgy, ami várt szép csendben a sorsára. A nagy dobás, a mozaikok, elkészültek, mondjuk az égetésük módja csak homályosan élt a fejemben, de szokás szerint bíztam a kezdők szerencséjében, és hát nem hiába, bár az ötlet nem az én érdemem. (Mondjuk mindenki egy kicsit hülyének is nézett miatta, a végeredményt látva azért kiderült, hogy nem is volt olyan rossz ötlet, csak a kivitelezést kell még továbbfejleszteni.)

Megoszlanak a vélemények, hogy keramikus szempontból milyen is az igazi rakuzás. A technika igen népszerűvé vált az utóbbi időben, hiszen nem kell hozzá bonyolult égetőkemence, házilag is olcsón és gyorsan megépíthető, és mellesleg, mivel egyformák nemigen lesznek, attól sem kell félni, hogy „hibás” lesz, mert minden darab egyedi.:-) Na jó, most kicsit szélsőségesen fogalmaztam, viszont valóban egy olyan technika, amelyhez nem kell évtizedes keramikus múlttal rendelkezni, hogy sikerélménye legyen a kezdő kerámiázónak, és még látványos is. (Pl. a Vörösmarty téren is volt már rakuzás a Magyar Kézműves Szövetség jóvoltából.) 

És vannak más vélemények is: hogy ennek mind az égvilágon semmi köze a valódi rakuzáshoz. Az, hogy hobbisták ad hoc módon bemázazzák a tárgyaikat, majd a keramikus, vagy valaki, berakja a kemencébe, és ki is szedi, ez igen távol áll a raku művészetétől. Ez inkább csak pénzkereset. (most erősen fogalmaztam) Persze ezt azt hiszem, csak akkor lehet igazán átérezni, ha valaki valóban komolyan foglalkozik a szakmával. Én speciel nem ítélem el azokat, akik így is rakuznak, mert nem rossz dolog az embernek belekóstolni a dolgokba, és úgyis az fog továbbmenni az úton, akit érdekel, a többieknek meg volt egy extra élményük. És én sem tudnám, hogy milyen jó dolog ez, ha nem próbálhattam volna ki egy hasonló alkalommal. Őszintén szólva én nem érzem ezt lealacsonyítónak, de azt is megértettem, hogy a rakuzás filozófiájához valóban nem sok köze van egy ilyen égetésnek azok számára, akik hobbiból időnként készítenek ilyen tárgyakat. 

Visszatérve a táborra, hatalmas tapasztalat volt. Teljesen más volt a hozzáállás. Először is, mindenkinek saját máza volt, gyári, vagy kotyvasztott, de saját edényben, ecsettel. Lehetett egymástól kölcsönkérni, de azt külön tálkába kellett tenni, és egymás cuccaiba nem nyúlkáltunk különböző ecsetekkel. Sőt, ha mázazás közben az ecset már hozzáért a tárgyon egy másik mázhoz, vagyis keveredtek rajta a mázak, azt sem tettük vissza a mázba, hanem kimostuk az ecsetet. Ezért is használtunk külön edényeket kis mennyiségekkel, hogy ne szennyeződjenek a mázak. Lehet, hogy valaki erre azt mondja, hogy ez nem számít, én viszont úgy tapasztaltam, hogy igenis számít. Persze nem csak ez. És lehet, hogy van, akinek ezzel semmi újdonságot nem mondtam.

Szóval úgy indult a nap, hogy először mindenki elkezdte bemázazni a tárgyait, közben nézegettük, mit csinál a másik, tanácsokat kértünk, meg mázakat próbáltunk ki, ezzel azért egy nap igen sok idő elmegy. Közben a kész tárgyakat az éppen aktuális ’kemence felelős’ elkezdte bepakolni a kemencébe. Mert ez volt a másik újdonság, hogy mi magunk, sőt az „újak” is, tevékenyen részt vettünk a kemence bepakolásában, az égetésben, és a kiszedésben is. Ami elsőre elég nagy feladatnak tűnt. Nem egyszerű mindenféle formájú és súlyú tárgyakkal a legoptimálisabban megtölteni a kemencét kezdőként. Az volt a gyakorlat, hogy a tárgyakat nem egymásra pakoljuk, mint sok helyen, hanem berakólap van és berakóláb, szóval ugyanúgy pakolunk, mint az elektromos kemencébe. Annyi különbség van, hogy mivel oldalt nincsenek kantálok, ezért a kemence falának neki lehet támasztani a nagyobb lapos tárgyakat. Majd végig figyelni az égetést, kezelni a gázpalackot, hallgatni a hangját, figyelni a hőmérsékletet, az izzó tárgyak színét (persze mindezt felügyelet mellett, hiszen elsőre ebben az embernek még semmi tapasztalata nincs), végül pedig beöltözve (az esetleges balesetek elkerülése érdekében) várni a kemence nyitását, és transzban kivenni a forró tárgyakat, a megfelelő helyen megfogni, nem elejteni, és a megfelelő helyre vinni. Remegett kezem-lábam az elsőnél, de megcsináltam. Kicsit nehezen bántam a fogóval, ezért pár tárgyat sikerült felborítanom, de szerencsésen kiszedtem mindet. Mellesleg sikerült jó bonyolult kemencét rakni, jó nagy tárgyakkal, komoly koreográfia volt, hogy melyik tárgyat milyen sorrendben vegyük ki, hol fogjuk meg, úgyhogy kellett a rutinos segítő mellém, mert minden esetben ketten vitték az akciót.

Három nap tömény izgalom, elviselhető nyári időjárás, tartósítani már nem kell magamat erre az évre, az tuti, mert annyi füstöt szívtam magamba. :D

És akkor jöjjenek az „eredmények”, vagyis az elkészült tárgyak. (Néhányat még a fotózás előtt elajándékoztam, illetve volt, ami elrepedt, azokat nem vettem számba, de a végén lesz egy táboros összkép.)

 

Kedvenceim, a mozaikok (a tartó egész más funkcióra készült, de "véletlenül" pont belefértek a kis szépségek):

És az első égetésből származó utánozhatatlan felület (sajnos a képen nem igazán jön át a lényeg, csak élőben közelről), Raku 6 máz, gyönyörű zöldből pirosba, majd rezesbe megy át.

A tábor termése frissen:

Folytatása következik: Japán tábor a Kerámiaparkban.