Kintsugi - értékes sebeink
Maradjunk akkor a keleti illetve japán kultúránál. A tanfolyamon kaptam egy kis feladatot, hogy nézzek utána az arannyal összeragasztás-javítás eredetének, és tartsak egy kis beszámolót róla. Ezek az alkalmak nagyon jók arra, hogy egy-egy témát jobban megismerjünk. Én végül örültem, hogy megtalált ez a téma, mert ahogy a távol-keleti kultúrákban ez megszokott, mély filozófia húzódik mögötte, amely számomra rendkívül értékes felismeréseket hozott. Ez inkább ismeret szerzés volt, mint tanulmány, én is az internetre támaszkodtam ebben (ahogy manapság sok mindenben), úgyhogy semmi extra újdonságot nem fogok a témával kapcsolatban mondani. Azért szerettem volna megemlékezni egy rövid poszt erejéig a technikáról, mert nagyon megragadott a mögötte húzódó filozófia, és műemlékvédelmi szakmérnökként is érdekesnek találom ezt a helyreállítási technikát.Először is tisztázzuk, mit is jelent ez a japán szó. A Kintsugi-t "aranyösszeillesztés"-nek, a Kintsukuroi-t pedig "aranyjavítás"-nak lehet fordítani. Hogy hogyan kerül az arany a dologba, az is kiderül. Maga a technika tehát ragasztással történő kijavítása a tárgynak, amely attól különleges, hogy ezt a javítást nem igyekeznek eltüntetni, sőt! a törés helyét inkább elnagyoltan kiemelik, ezzel adva új külsőt, textúrát, "tájat" - keshiki - a tárgynak. Bár az elnevezésben az arannyal ragasztás szerepel, valójában nem magával az arannyal történik a ragasztás. A korábban már kialakult lakkművészet adta hozzá a hátteret, ugyanis a tárgyakat az un. urushi zománccal, vagyis lakktechnikával ragasztják össze, amely a kínai Rhus vernificera fa nedvéből készül, és mérgező. A javítás külső rétegét aranyporral (vagy ezüst ill. platinium porral) fedték le, majd lecsiszolták. Innen ered tehát az elnevezés. Az urushi a száradásig mérgező, ezért ez egy veszélyes technika, így ma már polimer anyagokkal dolgoznak, ami az egészségre nem ártalmas, és tartósabb is.
A hagyomány szerint a technika nem japán, hanem Kínából származik, és elterjedt az egész távol-keleti kultúrában, napjainkban pedig az egész világon ismert. Valamikor a 15. században egy japán sógun, Ashikaga Yoshimasa visszaküldött Kínába egy törött teáscsészét javításra. Amikor visszakapta, nagy fémkapcsokkal volt összeillesztve, ahogy abban a korban szokás volt, és ez elcsúfította a csészét. Ezért a súgun megkérte a japán mestereket, hogy egy esztétikusabb javítási módot találjanak ki. A technika végül nagyon népszerű lett, és az így javított tárgyak sokkal értékesebbnek számítottak, mint ép társaik. Később gyűjtőket is megvádoltak azzal, hogy direkt törtek el tárgyakat, hogy azokat így állítsák helyre, és azok így legyenek értékesebbek.
A technikáról már sokat, a mögöttes filozófiáról viszont még alig beszéltem. Egyrészt a vabi-szabi filozófiával állítják párhuzamba. A wabi egyszerű, szerény ízlést, a szabi elegáns egyszerűséget jelent, az idők folyamán pedig a fogalmak összekapcsolódtak, és japán szemléletben a mindennapi élethez való figyelmes viszonyulásra vonatkoznak. A természeti szépségek tisztelete, a veszteség, a tökéletlenség, a hiba elfogadása, az emlékezés fontos részei a japán köztudatnak. Ezért a japán kultúrában növeli egy tárgy értékét, ha a használatból eredő kopások, hibák találhatók rajta. A javítással nem rontanak, hanem emelnek a tárgy értékén, és 'továbbírják' a tárgy történetét. A tárgyak ragasztása ilyen értelemben tehát nem restaurálás, hanem új tárgy létrehozása. Másrészt az elmúlt idő megragadását, az ember hatalmát a múló idő felett is jelenti, amelyet japánul mono no aware-nak, vagyis együttérző érzékenységnek neveznek. Ha szeretnénk egy kicsit mélyebben megérteni ennek a felfogásnak a lényegét, ITT olvasható egy történet a borító képen látható híres csészéről, a Tsutsui Zutsu-ról.
A Kintsuginak stílusai is vannak. A Törés technikánál a már említett aranyporos lakk technikával ragasztanak össze kisebb letört darabokat. A Darab-módszert akkor használják, amikor az edény egy darabkja teljesen hiányzik, és azt teljesen a kintsugi technikával pótolják. Az Összekötés azt jelenti, hogy a tárgyat más kerámia darabjaival pótolják ki.
A műemlékvédelemben is létezik hasonló elv a restaurálásra, amikor látható módon, eltérő anyaggal, színekkel jelezzük egy sérült épületrész eredeti állapotát. Nem akarjuk elfedni, úgy bemutatni, mint az eredetit, hanem kihangsúlyozzuk, hogy ez új, később épített rész, amely együttműködik az egésszel.
Nekem személyesen arról mesél ez a módszer, hogy minden létező dolog, és minden történés értékes. Ezt sokszor figyelmen kívül hagyjuk, és úgy éljük az életünket, hogy megtagadjuk egyes részünket, a múltunkat, vagy a családunkat, mert valamit szeretnénk elfelejteni, nem tudunk szembenézni az életünk 'tökélelenségeivel'. Ennek pont az a lényege, hogy nincs tökéletes, és tökéletlen sem. Mert minden veszteség egy újabb lépés is az egész felé. És csak akkor tudunk egész személyiségek lenni, ha a múlt sebeit magunkba integráljuk, a törött daraboknak megtaláljuk a helyét, és nem tagadjuk meg őket, hanem elfogadjuk, hogy nélkülük a továbblépés, továbbélés sem lehetséges, és végül az egész részeiként továbblépnek velünk, így segítenek emlékezni a fontos dolgokra.
Forrás, képek forrása:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése