Mulatság

Lesz-e mulatság? Ez a fő kérdése a címben szereplő darabnak, amelyet először 17 évesen láttam - 17 éve. A gimi színjátszó csoportját vezető tanárunknak nagy kedvence volt a Mucsi-Scherer színészpáros, ezért többször is Pestre utaztunk, hogy a Bárka színházban megnézhessük a darabjaikat. Anno az (miskolci) egyetemi moziban az összes Jancsó filmet megnéztem, amiben szerepeltek.
Tavaly egy alkalommal bementem a Thália színházba, hogy jegyet vegyek egy előadásra, és megláttam, hogy még mindig műsoron van a darab. Azon kívül, hogy meglepődtem, nagyon kíváncsi is lettem, milyen lenne ennyi év után újra megnézni. Vajon ugyanaz az élmény lenne mint akkor? Ugyanazt érezném, ugyanazt gondolnám? És egyáltalán? Felnőtt fejjel megérteném? Mert abban biztos voltam, hogy gyerek fejjel túl fajsúlyos volt az nekem. Vettem két jegyet, és elmentem a barátnőmmel. Sok mindenre el voltam készülve, de arra egy percig sem gondoltam, ami végül bekövetkezett.
Hogy jön ez az egész mulatság téma a kerámiás blogra, vagyis hogy kerül a csizma az asztalra? Vannak élmények, amelyek elég súlyosak ahhoz, hogy az ember lejegyezze őket, és ha már itt van ez a blog, alkotásról, művészetről, önmagam kereséséről és megismeréséről, akkor úgy gondolom, nem lóg ki a sorból
Emlékeim szerint elég későn kezdődött a darab sok éve, és éjszaka utaztunk vissza Miskolcra. Amire emlékszem, hogy szinte vaksötét volt a nézőtéren, valami kakasülő-szerű magaslaton ültünk, és a darabot hosszúnak és nyomasztónak találtam, és nagyon koncentráltam hogy magamba szívjam az igazi színészetet, a cselekmény értelmét, vagy valamit, amiért idáig utaztunk. Sajnos már kevéssé emlékszem konkrét részletekre, de mindenképpen egy depresszív hangulatú és végkicsengésű történet körvonalazódott bennem. Valamiért megragadott, mert életem első illusztrációjának elkészítésére ösztönzött, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy papírra kívánkozott a bennem formálódó kép. A rajzot az addigi megfogalmazási stílusomtól eltérő technikával készíttettem, tempera és pasztell kréta elegyével, és inkább egy vázlat félére hasonlított, elnagyolt vonalakkal, a három férfit és a koporsót ábrázolva.

Mulatságra váró legények

A mostani előadáson is hasonlóan 'nehéz' élményre számítottam. Aztán az történt, hogy végigröhögtük az előadást. De nem csak úgy, mint valami vígjátékot, hanem konkrétan könnyesre röhögtük magunkat, többször lefordulva a székről. Pedig előtte komolyan felkészítettem a barátnőmet, hogy ez egy nehéz darab. Hát... - nehéz volt komolyan végigülni. Nagyon érdekes volt újra látni a színészeket, már egy ideje nem követem őket, színházba sem járok már annyit, mint régen, és hát majd' 20 év eltelt, szóval idősebbek lettek ők is, na. Teljesen más mondanivalója volt a történetnek számomra, mint akkor. Természetesen azért felidéződött néhány kép, a szereplők, kellékek. Azok a jelenetek, amiket korábban hihetetlen hosszúnak, és fájdalmas kínlódásnak éreztem, most megteltek karakterekkel, sok humorral, emberi vonásokkal. Zseniálisan játszották ezeket a kisembereket, akik gyerekségükben mégis a lét értelmével néznek szembe. A végkifejletet pedig abszolút pozitívnak, reménytelinek éreztem, amire nem számítottam.
Teljesen véletlenül fél évvel később harmadszorra is megnézhettem a darabot, mert ajándékba kaptunk jegyet. (Majdnem elcseréltem egyébként, de végül másképp alakult, és nem is bántam meg.) Ezúttal is nagyon jól szórakoztam, viszont a végső jelenetet már másképp értelmeztem. Valószínűleg az aktuális lelkiállapotom is befolyásolta, hogy nem éreztem a reményt, inkább azt, hogy nincs más út az ember számára.
Ahogy a színészek éveken át játszottak ebben a darabban, lekövették benne saját korukat is. Először talán még ők is másképpen értelmezték, és szép lassan velük, és az élettapasztalataikkal együtt formálódott. Pontosan érezni lehetett az eltel 17 évet. Van mögöttük egy élet, egy szakma, másképp fogalmazzák meg ugyanazt ennyi évvel később. Számomra legalábbis úgy tűnt. És az, hogy azóta mennyivel viccesebb lett (vagy csak én láttam annak), hogy az évek múlásával a problémák súlyossága mögött már önmagunk görbe tükrét is meg tudjuk látni - ez volt az, ami számomra nagyon szerethetővé tette a játékukat.
Élet és halál, játék, szerepek, hogyan rajzolódnak ki a saját kis mulatságunkban. Mi hogyan várjuk a mulatságot, hogyan készülünk rá, mennyire hiszünk benne, miért hiszünk benne? És a mindent átható igazság, hogy szenvedés nélkül vajon létezhet-e mulatság?

Három alkalom, három darab, három ember. "Háromszor hajnalban".

"Muszáj mulatságnak lenni!"

P.S.: szerda este írtam meg a bejegyzést, és másnap a 4-6-oson pont mellettem szállt fel a villamosra Scherer Péter...
Hát így. :-)

2017. 04.18.

Kép forrása: https://olvassbele.com/2012/02/25/mulatsagnak-muszaj-lennie-mrozek-mulatsag-barka-szinhaz/