RAKU 2. - a NOHAsokkal

Az előző rakus posztban már említettem, hogy az első szárnypróbálgatásaim raku témában a Noha-sokkal születtek. A legutóbbi égetésen személyesen megint nem tudtam ott lenni, ezért arra gondoltam, összefoglalom az előző két alkalommal szerzett élményeimet, így téve teljessé a képet eddigi tapasztalataimról.
A rakuval kapcsolatban még mindig az a kedvenc mondatom, ami Nati szájából hangzott el: "...és akkor 8 évig minden nap rakuztam." Ez mindent elárul a rakuról és úgy általában a kerámiáról. :-)

Szandai utca

Egy kis Nógrád megyei faluban, Terényben van a főhadiszállás, egy festői portán, ahol több régi lakóház is áll. A vidéki környezet nekem mindig a nyugalom és a harmónia szigete, ilyen helyen kerámiázni a legjobb élmény. A beavatásunk azonban nem itt, hanem Szandán, egy másik közeli  falucskában történt meg, egy hűvös, de szerencsére nem esős novemberi napon. Némi pálinka és jóféle falusi harapnivaló olajozta meg a munkát.
Először megismerkedtünk a raku mázakkal, a "rettentő"-vel (réz-oxid), volt néhány extra is, pl. piros. Ezek is pontosan ugyanúgy néznek ki állagra, mint más mázak, csak éppen másképpen viselkednek. Leginkább találomra próbálgattuk az egyes tárgyakon a mázakat, mert a többségnek, ahogy nekem is,

Mázazott tárgyak a raku-gödör körül

elképzelése sem volt, hogyan is néz ki ez az egész rakuzás-folyamat. A raku-gödör mellé helyeztük a bemázazott tárgyakat, és újságpapírt meg földet, arra ugyanis nagy szükségünk lesz a kemencéből kiszedéskor. Közben melegedett a raku-kemence, amely fém keretbe épített kaolingyapot szigetelő paplanokból áll, kívül fém lemezekkel borítva. Felülről lehet megpakolni, alulról lehet fűteni, egy gázpalack, és a rászerelt mérő eszköz segítségével. A raku kemencét általában 1000 °C körüli hőmérsékletre fűtik fel, amelyet a kemence tetejére helyezett vízzel teli tállal szoktak ellenőrizni; amikor felforr, akkor éri el a megfelelő hőmérsékletet.

Amíg ez tartott, elmentünk körülnézni egy kicsit a faluban:

Mire visszatértünk, a kemence már a megfelelő hőmérsékletre melegedett és készülhettünk a kiszedésre. Elmaradhatatlan a védőfelszerelés, speciális kesztyű, hogy a forró tárgyak ne égessenek meg, Nati pedig sapkát is húzott, nehogy valamilyen kipattanó szikra lángra lobbantsa a haját. Egy hatalmas fogó segítségével kapkodta ki a tárgyakat a kemencéből, amire villámgyorsan újságpapírt és földet kellett szórni. Majd rövid várakozás után le lehetett kaparni a földet, és óvatosan kibányásztuk a tárgyakat, vizet fröcsköltünk rájuk, hogy a mázak rezesebb színt kapjanak, végül vízzel megtisztogattuk őket. Legtöbbünknek élete első raku égetése volt, így tűkön ülve vártuk, mit hozott létre az elemek szövetsége, a föld és a tűz. Az eredmény nem is maradt el, igazi szépségek születtek.

Az evés ideje is elérkezett, a falubeli nénik főzték az ebédet, ami osztatlan sikert aratott. Közben újabb mázazás, kemence felfűtés következett, a második égetés pedig már sötétben zajlott, a késő ősznek köszönhetően, de így csak még izgalmasabbak voltak a kemencéből kiáramló fények, és a meleg is nagyon jól esett az egész napos szabadban tartózkodás után. A fára akasztott reflektor fényében mosogattuk a tárgyakat, pakoltunk-szedelőzködtünk, hogy élményekkel és kerámiákkal megrakodva autózzunk haza.

Ennél már csak a tavaszi-nyár eleji rakuzás sikerült jobban, Terényben, a következő évben. Ebbe a bejegyzésbe már nem akarom belezsúfolni, megérdemel egy külön beszámolót. ITT olvasható.